„Ahogy kezdtünk Nyugatnak számítani, egyre több menekült
érkezett vagy „akadt el” Magyarországon. Zömüket
kitoloncolta az állam. A mi dolgunk volt őket hazarepíteni.
[...] Volt, hogy százharminc menekültet kísért huszonnégy
kommandós. A maradék helyeken a slepp ült: a határőrség
összekötője, a belügy embere, a Pénzügyminisztérium képviselője.
Egytől egyig az első osztályon konyakozgatva.
Szerettük őket nagyon. [...] Élvezték az urak a jutalomutat,
egészen addig, amíg az egyik fuvar közben, Afrika felé,
tízezer méteren ki nem tört a lázadás. Amíg mi a népet
csépeltük, a piás összekötők hátra sem mertek nézni. Tudni
sem akarták, mi történik. Talán struccot kaptak vacsorára.“